A dalszövegek elé
2008 lehetett, mikor az
első e-mailek érkeztek. (Meg nem fejtem, miért éppen 2008....)
Egyre többen
kérdezték, hogy honnan lehetne szerezni egy CD-t az egykori
CABARET-lemezből?
Aztán 2010 elején az
egyik dalt, a mostani DVD címadó kisemberét, eljátszottuk
egy nagykoncerten, a SYMA-csarnokban.
Mikor Zsuzsi elénekelte
az első sort, beletapsoltak. Tizennyolc évvel a lemez megjelenése
után.
És, hogy ez ne legyen
elég, végigtapsolták az egészet. Kell mondanom, milyen érzés
volt?
Másnap végighallgattam
az egykori dalokat. Évek óta nem tettem ilyet. Szürreális élmény
volt. Elsősorban a szövegek miatt.
Némelyiket ugyanis
megette az idő. A Lora Palmer reklámos szlogenjeiről ma már
azt sem tudni, mi a fenéről szóltak. A Szabadíts fel
viszont szánalmasan aktuálissá vált. (Szánalmasnak azt érzem,
hogy húsz év után tartunk ugyanott, ahol már húsz évvel
korábban is elég kínos volt tartani....)
És még ezer dolog
jutott eszembe, mialatt hallgattam őket. Elsősorban az tűnt föl,
mennyire személyes lemez volt ez a számomra. Erre nem is
emlékeztem. Pedig talán a legszemélyesebb album, amit valaha is
írtam.
Persze, elsősorban a
szövegek miatt.
Ezért is éreztem úgy,
hogy jó lenne kibeszélni, ami eszembe jutott róla.
Ám a borítóra mindez
nem fért volna rá. Talán még maguk a szövegek sem.
Úgyhogy most ide
írogattam le mindent. A szövegeket is, meg a kommentjeimet is.
Mindazoknak, akiket az ilyesmi érdekel.
Erdész Róbert
|
kisember |
Nehéz mai szemmel értelmezni azt, amit az
Észak-Koreából származó képeken látni. Mi van ezekkel
az emberekkel? Mi játszódhat le a fejükben? Mire gondolnak
vajon, miközben magukból kivetkőzve siratják a Kedves Vezetőt?
Vajon komolyan gondolják?
A mi egykori Kedves Vezetőnk
a YouTube-on
Mi vajon komolyan
gondoltuk? A mi szüleinket, nagyszüleinket tényleg elkapta a hév,
és őszinte lelkesedéssel kiabálták tapsolva, hogy Éljen
Rákosi?
Képzeljünk magunk elé
egy zsúfolt gyárcsarnokot, színházat, tornatermet - mindenki
állva tapsol, örvend, a Mi Kedves Vezetőnk pedig mosolyogva
fogadja a dolgozók lelkes ovációját. Mennyire lett volna feltűnő,
ha valaki nem kiabál, nem tapsol, urambocsá' föl sem áll?
Félreértés ne essék, nem valami eget rengető kiállásra kell
itt gondolni, csak egy egyszerű ülve maradásra. Körülötte a
munkatársai, ismerősei, a főnöke, a párttitkár, a
szakszervezeti bizalmi - mindenki áll és tapsol. Mi következett
volna abból, ha valaki a többiek szeme láttára ülve marad, és
nem csinál semmit?
Kim Jong Il temetésén
katonák masíroznak rendezett, borzasztó tömegben.
És az emberek sírnak.
Mindannyian. Abból baj nem lehet.
Mert hát ki a fene
tudja, hogy az új Vezető mennyire lesz Kedves?
Inkább megteszik, amit
a Rendszer elvár.
Tőlünk is rengeteg
dolgot vártak el. Másról se szólt a mi XX. századunk. És sosem
ugyanazt várták el....
A harmincas évek
derekán a piros-fehér-zöld zászló közepét még a korona
foglalta el. Hirdetve büszkén, hogy királyság vagyunk. (Csak
akkor jöttünk zavarba, ha valaki rákérdezett a királyra.)
Aztán Pesten egy
rövid, de annál emlékezetesebb időre árpádsávosra cserélték
a nemzeti lobogót. Egyúttal szebb jövőt is ígértek.
Majd ugrottunk egyet az
időben, és visszakanyarodtunk a Kossuth-címerhez. Egy röpke
liezon erejéig. (Hátha most....)
’49-től aztán
újabbat fordultak a dolgok. Aki tudott, ment, a piros-fehér-zöld
azonban maradt. Igaz, a közepére Rákosi-címer került.
Reggelenként Szabad
Nép fél órán tanulták az emberek az új szlogeneket.
7 év után aztán
kivágták a zászló közepét. Egy darabig nagy lyuk tátongott a
címer helyén.
Egy hónapig. Aztán a
lyukat befoltozták, és ment minden tovább.
Igaz, a címer nem
került vissza. És nem is pont ugyanúgy mentek tovább a dolgok.
A hangsúlyok változtak
meg. Először kicsit, aztán egyre jobban.
Végül mégiscsak
visszakerült a koronás címer a helyére. Hirdetve, hogy
köztársaság vagyunk....
Nem egész egy
emberöltő alatt hatszor cseréltünk zászlót.
* * *
Ez a dal valójában a
szüleim életéről szól. Édesanyám halála után írtam, de 1999
óta már mindkettőjükre emlékeztet.
1956-ban negyedéves
egyetemisták voltak az ELTE-n. Október 23-án ott mentek a
diáktüntetés első soraiban. Ezt követően évekig attól kellett
tartaniuk, hogy előkerül egy ott készült felvétel, és valaki
fölismeri őket. Még évtizedekkel később is, sokszor szóba
került a dolog.
Aztán jöttek a
kilencvenes évek, és ők mindketten elmentek, szépen, csöndben,
szeretetben, ahogyan éltek.
Nekem, persze, nem a
csönd az első dolog, ami eszembe jut 1990-ről és ’99-ről.
Inkább valami kikiabálhatatlan düh.
Pár évvel később
egy október 23-ai televíziós megemlékezéshez csináltam zenét.
Átküldtek hozzá néhány korabeli filmrészletet. Vagy százszor
néztem őket végig. Rajta voltak. Premier plánban. Ahogy fiatalon,
vidáman vonulnak az első sorban. 1956. október 23-án.
Vagyis létezett a
felvétel, amitől mindig is tartottak.
Már messze jártak,
mire kiderült, hogy a félelmük nem volt alaptalan. A rendszer
mindvégig ott ólálkodott a hátuk mögött. Hol ez a rendszer, hol
az. És ez meghatározta az egész életüket.
Én nem hiszek
semmiféle istenben. Ők hittek. Tudom, hogy azzal a meggyőződéssel
mentek el, amivel éltek. Ez védte meg őket mindenféle vihartól.
Emiatt tudtak derűsen és fölemelt fejjel végiggyalogolni a
huszadik század utolsó kétharmadán.
És ezt a bizonyosságot
mindig is irigyelni fogom tőlük.
Nem kapták ingyen.
|
Itt jön a szerelem |
Ezt a dalt különösen szeretem. Mindig a nagymamám mondata jut
róla eszembe, amit olyankor mondott, mikor a tárgyak összefogtak
ellene:
Sok évvel később
jöttem rá, hogy ez egy Kiss József idézet, és eredetileg egészen
más értelmű, mint ahogy azt a nagymamám használta. De nem tudok
szabadulni tőle: ugyanott és ugyanakkor használom, ahol ő. Most
már ez van.
Egyébként pedig
magának a zenének az ötlete is némi genetikus ügyetlenségből
fakadt: egy reklámhoz pezsgőpukkanás hangjára lett volna
szükségem. A zajtárban sehogy sem találtam megfelelőt, mind
olyan erőtlennek és gyeszorának tűnt (Ha valaki nem ismeri
a szót, az nekem öröm. Békéscsabaiak mindig furcsán néznek
rám, ha rákérdezek. Hát most majd kiderül, ki van velem....).
Mindenesetre átmentem
a közértbe, vettem egy üveg orosz pezsgőt (Gondoltam, az az
igazi, ők csak tudják, mennyi széndioxid kell abba az italba. A
zajtár felvételeihez nyilván valami ócska pezsgőt használtak,
ami nem tudott egy tisztességeset pukkanni sem....).
Amikor visszaértem a
zsákmánnyal, elindítottam a felvételt, bementem a süketszobába,
az üveget kicsit fölráztam, és.... elszabadult a pokol.
A pezsgő gyakorlatilag
elöntötte a stúdiót. A kiröpülő dugó hangját a pukkanás
helyett inkább az atomvillanás szó jellemezné hitelesen. Az egyik
falról a másikra pattant, telibe nyomta a szoba átnéző-ablakát,
és vagy tíz ide-oda verődés után nyugodott csak meg.
Ott álltam, tetőtől
talpig pezsgőben, egy rommá zúzott stúdió kellős közepén, és
arra gondoltam: mi az ördögre számítottam, mi fog történni egy
fölrázott üveg pezsgővel?
A nagymamám jutott
eszembe. Hogy milyen igaza volt. Az oktalan tárgyakkal folytatott
küzdelem nálunk öröklött életprogram.
Miután eltakarítottam
a romokat, visszamentem a stúdióba, és megnyugodva konstatáltam,
hogy a gép lefagyott közben. Ez még a digitális hangrögzítés
korai korszaka volt, a rendszer különösen érzékenyen reagált a
felvétel hosszára. Persze, hogy elfelejtettem időben leállítani.
Egy fél órámba telt
újra elindítani a programot. Cserébe viszont érdekes ajándékot
kaptam: a felvételt meghallgatva vettem észre, hogy a pattogó
pezsgőskupaknak különös ritmusa van. Nagyon megtetszett.
Elkezdtem kísérletezni vele, és végül ez lett az Itt jön a
szerelem kiindulópontja. Ez a ritmus. Hagyományos értelemben
vett dob csak a dal végén és a refrénekben szólal meg. A többi
mind az össze-vissza pattogó pezsgősdugó hangja.
Sose gondoltam volna,
hogy egyszer még örülni fogok annak, hogy a buta rög elindult
magától....
|
Mer' te mindig sírni akarsz |
Ez a dal
azért is fontos a számunkra, mert ebből készült az első
videoklipünk. Az első és egyben az utolsó is. Sőt, tudomásom
szerint a klip rendezőjének, Herendi Gábornak is ez volt az első.
Igaz, neki nem az utolsó....
Arra
gondoltunk, hogy rátesszük a DVD-re. De ez csak szándék maradt. A
klip ugyanis elveszett. Sehol sem találtuk meg az eredeti mastert.
Persze,
minden rosszban van valami jó. Most úgy emlékezhetünk a klipre,
mintha tökéletes lett volna.
Így mindenki
sajnálhatja....
|
Szabadíts fel |
Számomra talán az
egész CABARET-album legszomorúbb tanulsága ennek a dalnak az
aktualitása. Olyan nagyon-nagyon jó lenne, ha már egyáltalán
nem lenne világos, miről is akart szólni annak idején.
Most pedig maguk
menjenek a francba.
Valójában ez a
mondat inspirálta a szövegét. Ami, persze, tök érthetetlen így.
De a magyarázat túl
hosszú lesz, mert Ádám és Évánál kell kezdenem. Úgyhogy csak
a legelszántabbak kezdjenek hozzá.
A nagypapám 1895-ben
született. Pont jókor. Még éppen odaért az első világháborúba.
Nagykorúságát Erdélyben, súlyos sebesüléssel kezdte, majd egy
odesszai katonai kórházba került, orosz hadifogságba.
Sietnie kellett a
felgyógyulással, hogy hazaérjen a kommünre (ők így
mondták, a Tanácsköztársaság szót ki nem ejtették
soha....). Jött a 133 nap.
Aztán, ahogy jött,
el is ment. Kezdődhetett a Horthy-rendszer.
’29-ben megnősült.
Vettek egy seprűgyárat. Pont jókor. Még sikerült vele
belecsókolni a nagy gazdasági világválságba. A seprűgyárból
papírüzlet lett, a papírüzletből egy kis trafik. Végül, bár
szép lassan, de mindenüket elveszítették.
A harmincas évek
közepe már a Divatcsarnok csomagoló részlegében találta őt,
friss apukaként, kilencven pengős fizetéssel, amiből negyvenet
tett ki a lakbér. Egy rottenbiller utcai, földszinti szoba-konyha
lakbére (WC a hátsó lépcső mellett).
De lassan javult a
helyzet, az évtized végére a nagypapa fölküzdötte magát a
Divatcsarnok játék-osztályáig. Éjjelente Marklin kisvasutakat
szerelt össze, azzal tudott egy kis plusz-pénzt keresni.
Néha szóba került a
családban egy Chaplin-bajuszos, osztrák festő. "Majd
lehiggad." - legyintett a nagypapám rendszerint.
Épp jókor.
Gyakorlatilag ezzel a legyintéssel érkezett el számára a második
világháború.
Mikor a sasbehívójával
bevonult, egykori parancsnoka azonnal lecsapott rá: Megvan a
századírnok! Nagykátára került.
Legalább lőnie nem
kellett senkire. Utánpótlás-vonatok haladtak át rajtuk. Eleinte.
Később aztán egészen másfajta vonatok jöttek. Munkaszolgálatos
szerelvények. A nagypapa rájött, hogy az ezredese nemcsak őt
kedveli, hanem a konyakot is. Időnként sikerült rávennie némi
túlzásba vitelre. Ilyenkor az ezredesnek váratlanul fönnakadt a
szeme, visszazuhant a székébe, és hosszú, öntudatlan állapotba
kezdett. Esetenként órákig forszírozta a dolgot.
Ezalatt hozzá
lehetett jutni a pecséthez, és mód kínálkozott nyílt
parancsokat, szabadságos leveleket gyártani szép számban. Sokan
köszönhették az életüket ezeknek a papíroknak. Az ezredesnek
fogalma sem volt róla, később hányan áldották a nevét. Mert
valahogy az aláírása is rákerült ezekre az iratokra.
Végül aztán a
nagypapa magának is csinált egyet. Egy takaros kis szabadságos
levelet. ’44 decemberét írták ekkor. Nagykáta nincs messze,
egy hétbe telt a hazaút. Kacskaringókkal, egy fél disznóval a
hátán, teherautókra fölkapaszkodva. De végül csak hazaért.
Pont jókor. Karácsony este volt. Másnap bezáródott a gyűrű
Budapest körül. Az ostromot is, a nyilas terror befejezését is
közelről élvezhette végig.
Egy hét múlva
följelentették. Hogy katonaszökevény. Rohant a parancsnokságra,
jelentkezni. A szabadságos levelet már senkinek sem hitték el. A
sors fintora, hogy pont neki nem működött. Azonban betöltötte
az ötvenet. Éppenhogy. Leszerelték.
Pont jókor.
Bevárhatta az oroszokat.
Job tvoe maty!
hallatszottak a Dembinszky utca felől az első orosz szavak. Na,
Erdész, magának annyi! Visszajöttek a németek. - mondta a
följelentő szomszéd. Nem hinném. - felelte a nagypapa
csöndesen. Hirtelen előjöttek az odesszai emlékek. Ezt a
mondatot meglehetősen jól ismerte. Nem volt benne szó németekről.
A Rottenbiller utcába
érkező előőrsök értékelték az orosz tudást. Három tisztet
azonnal beszállásoltak a szoba-konyhába.
Pár nap múlva aztán
arra is mód nyílt, hogy a dobtáras géppisztollyal járőröző
közlegényeket hallván is hasznosíthassa szórványos nyelvi
emlékeit. A Rottenbiller-Wesselényi sarkon ragadták meg a karját.
Elhangzott a klasszikus mondat: Malenkij robot! Ha nincs
Odessza, talán ezt se érti.
És ha nincs a három,
beszállásolt orosz tiszt, talán Szibériát is megismeri. De
volt. Pont jókor érkeztek. Az egyik tiszt üvöltött, a
közlegények tisztelegtek. Elengedték a nagypapa karját. Ezzel a
Gulág ugrott.
Ahogy Budapest is.
Minden romokban hevert. Halott lovak és emberek az utcákon. De
legalább véget ért a háború.
Pont jókor. Jöhetett
az éhínség, az infláció. A parasztok kocsiderék számra
hordták föl az élelmiszert a fővárosba. Beültek a konyhába,
kitették a vajat, a szalonnát, lábat föl az asztalra, és
megkérdezték a nagymamát: Na, mije van még, nagysád?
Bármi megfelelt: arany, ezüst, köves gyűrű - csak pénz nem. Az
nem ért egy tojást sem.
Aztán lassan
újraindult minden. Úgy tűnt, lehetnek álmaik. Volt új
pénz, munka, újjáépítés. A nagypapa újra a Divatcsarnokban
dolgozott. Osztályvezető lett a játékosztályon, a tulajdonos
nagyon megszerette. Kezdett jól keresni.
Épp jókor. Az
áruházat államosították, a tulajdonos emigrált. A fizetéseket
központilag szabályozták, visszamenőleg hirtelen problémává
vált az egykori seprűgyár, a papírüzlet, de még a csődbe ment
trafik is. Indulhatott a Rákosi-rendszer.
Új seprű, új
szabályok. Most egészen más dolgokat kellett titkolni, mint
eddig. Egy csoda volt, hogy édesapám egyáltalán bejutott az
egyetemre. Ott ismerkedett meg édesanyámmal.
Épp jókor. Jött
október 23. Lelkesen tüntettek, vonultak az egyetemtől az
Országházig. Elég későn értek haza. Nagypapa a kapuban állt.
Mit akartok?- kérdezte idegesen. Amit ti is mindig
szerettetek volna.- felelték. És az oroszok? Az utolsó
kérdésre nem jött meg azonnal a válasz. Csak novemberben.
Pont jókor. Hogy
lehessen izgulni a történtek miatt. Mindenki tudta, ki-mit
csinált. Kik mentek elöl, és kik-miben voltak benne.
Sokat segítettek a
feljelentők. Akik fölnyomták a kommün alatt a bujkáló
népnyúzókat, a fehér terror alatt a komcsikat, a háború alatt
a katonaszökevényeket és a zsidókat, a Rákosi-korszakban a
rendszer ellenségeit, ’56-ban a rendszer barátait, ’56 után
pedig ismét az ellenségeit. Senki sem tudhatta, kibe csap a ménkű.
Aztán csöndesedni
kezdtek a dolgok. A Kádár-rendszer kezdte felölteni a szolidabbik
arcát. Megjelent a televízió, távoli emlékké vált a
jegyrendszer, a lövöldözés, a följelentgetés. Ha valakinek
rokonai voltak Amerikában, kaphatott tőlük ezt-azt. Még
meghívólevelet is.
Nekünk, persze, nem
volt. A nagypapa szerint ez nem is jelentett olyan nagy bajt. Ha
ugyanis lett volna, biztosan támogathattuk volna szegényt. Amilyen
a mi szerencsénk.
Nagypapának nem volt
érettségije, és ezt egész életében fájlalta. Mert ő
valójában igazi gondolkodó volt. Nagyon találó mondatokat
tudott mondani mindenről. És mindenkiről.
A Hitlerrel
kapcsolatos, igen találó legyintését sokáig emlegették is a
családban.
Viszont ő volt az,
aki egyetlen mondatban össze tudta foglalni a mi huszadik
századunk első kétharmadának történetét:
Most pedig maguk
menjenek a francba.
Ez volt az ő
élettapasztalatának tömör összegzése. Hogy itt sohasem az volt
a fontos, ki-mit mond, mit tesz vagy mit szeretne csinálni.
Hanem, hogy ki-kit
küld el. A francba.
Nagypapa 1967.
december 20-án, váratlanul hagyott itt bennünket. Mindenféle
figyelmeztetés nélkül.
A Péterfy Sándor
utcai kórház rendelőjében állt meg a szíve.
Épp időben. Nehogy
be kelljen várnia a könnyebb éveket.
Gömbvillám
Új szél fúj egy új világból,
úgy legázol, ha nem vigyázol;
és ez csak a kezdet még.
Hegyikristály pici para-kőből,
s a víz a földből sikítva jön föl:
lám, hol tart a tudomány...
Elég egy paranormális mágneses tér,
egy parakinetikus és parafadugós
kis kézi készülék,
és máris grafológiailag megvizsgállak,
s ha az aszcendenseink is együtt állnak:
hát ilyen egy nagy szerelem.
Refr.1:
Nem kell félni, ma nem lesz baj,
a fiúk lenn alfában dolgoznak.
Mondd, elég egy kiadós testkontroll,
vagy mutassam is meg az aurámat?
Refr.2:
Mesélj nekem ma a Gagarinról!
Minket úgy átvertek a szputnyikok,
mert amik odafönn hidrogénnel üzemelnek,
azok mind-mind kommunista csillagok.
Ne gyere közel, mert ingerelnél!
Mágneses mezőn a búza is fél
és magában beszél.
Már gyerekként is mások voltunk:
mi mágneses téren futballoztunk
és szemmel vertük egymást.
Refr.1:
Nem kell félni, ma nem lesz baj,
a fiúk lenn alfában dolgoznak.
Mondd, elég egy kiadós testkontroll,
vagy mutassam is meg az aurámat?
Refr.2:
Mesélj nekem ma a Gagarinról!
Minket úgy átvertek a szputnyikok,
mert amik odafönn hidrogénnel üzemelnek,
azok mind-mind kommunista csillagok.
Míg a fiúk lenn alfában dolgoznak,
én addig demagnetizálom az antennám,
s az ezüst készletet simogatva
meggörbítem a gömbvillám...
Kedvező ajánlatok Loui padre oldaláról
JÓSLÁSOK, JÖVENDŐLÉSEK, JÖVŐBELÁTÁS ALAPJÁN TÖRTÉNŐ
SEGÍTSÉG, TANÁCSADÁS FELSŐFOKON!
MAGAS SZINTŰ NEMZETKÖZI VALAMINT EU. KOMPATIBILIS
SZOLGÁLTATÁSOK, OKTATÁSOK A LEGHATÉKONYABB PRAKTIKÁKKAL!
AZ ŐSI ÉS BÁRMELYIK MÁS MÁGIA EREJE, A MAGAS, FELSŐFOKON
TÖRTÉNŐ, SPIRITISZTA, MÁGIKUS, SZAKIRÁNYÚ SZOLGÁLTATÁSOKKAL SEGÍT
(úgyamúgy aki ezt az előbbi mondatot nyelvtanilag értelmezi,
kap tőlem egy zselés szaloncukrot):
Átviteli mágia, Rontás levétel, Szemmel verés feloldása
és elhárítása, Régi és új keletű átkok megszüntetése,
Fénykép alapján történő egészségügyi vizsgálat, Otthoni
boszorkánykodáshoz, mágikus praktikákhoz, varázsláshoz,
bűbájoskodáshoz használatos mágikus egységcsomagok,
szettek kaphatók!
Egyszerűen nem tudok többet hozzátenni a fentiekhez, mint
amit Artúr mondott a bölcs Sir Bedevere-nek, mikor a
mellékvesével történő földrengésmegelőzés került szóba:
lám, hol tart ma a tudomány...
Szép lassan leépülünk
Szép lassan leépülünk.
Könnyek nélkül, mi az nekünk…
A kezünk remeg, az arcunk fehér…
Ne sírj értünk! Az Istenért!
Nem hitted, nagyon jól tudom,
hogy vezényszóra megváltozom.
Én nem akartam, de hiába volt:
Az első pofon mindent megold.
Jól fizetett bohóc vagyok,
a kezem tiszta, a cipőm ragyog.
A legszebb álmaim kigúnyolom,
ebből élek, csak ezt tudom.
A kötelesség az első nekem:
hogy mit miért tegyek, nem kérdezem.
Ha rám parancsolnak, fegyvert fogok:
Én tisztességes polgár vagyok!
Refr.:
Nekem így tisztességben elhülyülni nagy dolog!
Amire vágynom kell: én arról álmodom.
Amiben éppen hinnem kell: én abban épp hiszek.
Amiről tudnom kell: a tv-ből tudom.
Legszebb álmaim eladtam,
ami még megvolt, letagadtam.
S hogy mindezt régen, hogy hívtam én…
Jaj-jaj, itt van a szó a nyelvem hegyén!
Szép álmokat kedvesem!
Sokkal szebbeket, mint nekem!
S ha álmodban majd boldog leszel,
kívánom, hogy ne ébredj fel!
Refr. 2x:
Nekem így tisztességben elhülyülni nagy dolog!
Amire vágynom kell: én arról álmodom.
Amiben éppen hinnem kell: én abban épp hiszek.
Amiről tudnom kell: a tv-ből tudom.
Van egy angol mondás:
Aki egy fejjel magasabb a többinél, annak vágjuk le a fejét.
Imádom.
Egyszer, egy korábbi
életben, már írtam belőle dalszöveget: Júlia nem akar a
földön járni címmel.
A Szép lassan
leépülünk a második próbálkozásom a témával. Csak most
kifordítva: ez a szöveg a föladott ambíciókról szól.
Pont az ellenkezője a
Júliának. Egy igazi konformista dal.
Persze, sohasem lett
sláger. Nem is lesz.
A Júlia nem akar a
földön járni viszont talán a legtöbbekhez eljutott
dalszövegem: 250 ezer eladott példány és több, mint másfélmillió
youtube-os meghallgatás van mögötte. (Egyszer a lányom egy
egyetemi gólyatáborból hazaérve megfenyegetett, hogy ha még
egyszer meg kell hallgatnia, válaszcsapást mér rám. Minden reggel
ezzel indult a napjuk.)
Egyszóval mondhatni,
hogy a dalt agyonjátszották. Ahogy egy valamirevaló slágert
szokás.
A slágerré válás
azonban sokszor a szöveg veszte. Ebben az esetben mindenképpen. Azt
is énekelhettük volna, hogy Núbia levakar egy töltött fánkot
- így utólag teljesen mindegynek tűnik. A refrén dallama mindent
vitt. A szöveg értelmét is.
Néhány évvel később
rájöttem, hogy talán jobb lett volna, ha szimplán elmesélem a
Júlia nem akar a földön járni történetét, és nem
dalszöveget írok belőle. Elmesélem, mint egy story-t. Egy kis
novella-félét.
Úgyhogy: a nagyon elszántaknak itt valami egészen fura fog következni.
Ha elkészülök vele. Egy rövid novella, aminek kezdeménye már az
eredeti
CABARET CD borítóján
is olvasható volt.
És ami egyszerre szól mindkét dalról.
Szóval, amint elkészültem vele, ide fog kerülni. Egészen pontosan
az előző mondat helyén fog kezdődni....
A kis gyufaárus lány (Andersen meséje nyomán)
Szép csöndben hull a hó, kinn már senki se jár,
S egy fényárban úszó ablak előtt
Egy kislány remegve áll.
Szél fúj, hideg elől hová is bújjon el:
Vágyakozva néz túl az ablakon,
Mindenki ünnepel.
Ölében fekvő gyufák közül választ egyet még
S a két kis kézből felcsap a láng,
Szikrákat szórva szét.
Refr.1:
És az a láng egyre száll, száll fölfelé,
Tűzkarját fonja a kislány köré
És olyan szelíden ragadja el.
Már ő is ünnepel.
Refr.2:
És egyre száll, száll fölfelé,
Tűzkarját fonja a kislány köré,
Mindent a csillagok fölé emel.
Úgy alszik el.
Refr.1:
És az a láng egyre száll, száll fölfelé,
Tűzkarját fonja a kislány köré
És olyan szelíden ragadja el.
Már ö is ünnepel.
Refr.2:
És egyre száll, száll fölfelé,
Tűzkarját fonja a kislány köré,
Mindent a csillagok fölé emel.
Úgy alszik el.
Úgy alszik el.
Facebook-on kaptunk egy
hozzászólást ehhez a szöveghez:
Gyerekkoromban
elkerült ez a mese, úgyhogy azt hittem, a Cabaret bűne a
nyomorúságos befejezés. De most már tudom, hogy ez az Andersen,
ez egy szemét! Hogy lehetett így kicsinálni azt a szerencsétlen
gyereket?! 18-as karikát neki!
Szóval, ha ez a szöveg
még működik, egyáltalán nem az én érdemem. Az a dán tehet
mindenről....
Én öltem meg Lora Palmert
Érzem, hogy nyomják keresztül az agyamon az aktív oxigént.
Tetszene, tudom, ha én vízililiom-formát öltenék.
Lassan a tisztaság átható ereje ledönt a lábamról.
Ha érzem, ahogy belülről emészt a Petite Fleur, bevallom magamtól…
Refr.:
Én öltem meg Lora Palmert, teljesen jogos önvédelemből,
Egyikünknek mennie kellett, tudtam: vagy én vagy ő.
Csúcs ez az érzés, egy borzongás lefele, egy borzongás fölfelé.
Koleszterinből jéghideg az igazi és van, amiből sohasem elég.
Műholdas éjjelen hull ránk a Poci-Nix, köszönöm Testmester!
Kis dolgokban te vagy a legnagyobb: férfiasan tökéletes!
Én öltem meg Lora Palmert. Mért néztek így rám?
Sokkal többre így elsőre nem volt energiám.
Én öltem meg Lora Palmert, teljesen jogos önvédelemből.
Ultrarövid és középhullámon újból tiszta a levegő.
Én öltem meg Lora Palmert, hiába éreztél te is így.
Minden asszony lidérces álma, reszkess Jockey Ewing!
Refr.:
Én öltem meg Lora Palmert, teljesen jogos önvédelemből,
Egyikünknek mennie kellett, tudtam: vagy én, vagy ő.
Na, ez az a szöveg, ami tök értelmetlenné vált. Ki az ördög
emlékszik már rá, hogy mi a rosseb az a pocinix, a petit
fleur vagy a testmester?
Reklámok 1992-ből
Klapka is akkoriban
emelte magasra az első, kézzel írott reklámtábláját, de azt
legalább megtartotta a kollektív emlékezet. A reklámok többsége
azonban áldozatul esett. Nagyon nagy rendet vágott közöttük az
idő. Mondhatnám, csúnyán elbánt velük.
Nem úgy David Lynch
filmjével. A Twin peaks egész mást jelent ma, mint akkor.
Mára kult-sorozattá nemesült. Akkoriban azonban csak
jöttek, jöttek a részek egymás után, és egyszerűen hinni nem
akarta senki, hogy sosem derül ki: valójában ki a nyavalya is ölte
meg azt a nőt?!
Illetve hazudok, végül
nagynehezen született valamiféle magyarázat, de abban nem volt sok
köszönet. (Ki gondolta volna, hogy egyszer még ez a kusza kis
értelmetlenség is megtenné a Mulholland Drive
megfejthetetlen zűrzavara helyett....)
Egy kis ízelítő, csak a miheztartás végett.
Emlékszem a pólóra,
amit a Blahán láttam meg: I killed Laura Palmer! A szívemből
szólt. Csak legyen már valamilyen megfejtés! És tessék - ma már
az egész sorozat mást jelent. Laura Palmer a hitchcocki
mélységnek lett a jelképe.
A Twin Peaks teljesen
alkalmatlanná vált arra a szerepre, hogy refrénje legyen egy ilyen
pikírt nótának. Úgy alakult, hogy David Lynch-csel már nem illik
viccelődni.
Egyszóval így halt
meg ennek a dalnak a szövege. A reklám-utalások elévültek, Laura
Palmer meg más dimenziókba emelkedett. Egyedül Jockie Ewing őriz
még valamit a régi fényéből....
Kicsi ólompartizán
Gyűjtöttél bélyeget, régi pénzt meg régi autót,
Túladtál többszáz antik porcelán figurán.
De az új szenvedélyed, félek, romba dönt majd:
Nem tudod, mi pénz ma egy ólompartizán.
Tavaly egy Pobjedáról kellett lebeszélni,
Idén már kaptál három faragott komisszárt!
Tudtam, hogy attól kell most a legjobban félni,
Mikor fogsz kérni majd egy ólompartizánt.
Refr.:
Mindennek ellenáll, jöhet a tél, vagy a nyár;
A feje mozog a nyakán - kis ólompartizán.
Mindennek ellenáll, jöhet a tél, vagy a nyár:
A feje mozog a nyakán… Szegény kis partizán!
Mert Neked örökké csak az kell, ami másnak!
Mért nem jó motoros cserkész vagy kis turulmadár?
Bezzeg, mikor dugig voltak velük még a boltok,
Neked se kellett volna ólompartizán!
Refr.:
Mindennek ellenáll, jöhet a tél, vagy a nyár;
A feje mozog a nyakán - kis ólompartizán.
Mindennek ellenáll, jöhet a tél, vagy a nyár:
A feje mozog a nyakán… Szegény kis partizán!
Ice mama a nagymamám
testvére volt. Nagyon vallásos, mégis nagyon felvilágosult ember.
Talán a legmegengedőbb és legnyitottabb személyiség édesanyám
családjában. Fura, nem? Rejtély, hogy fért össze ez a két
dolog. Pedig összefért.
Neki volt egy vitrinje.
Imádtam nézegetni. Ki is vehettem belőle a nippeket, csak óvatosan
kellett velük bánni. Már nem emlékszem, konkrétan mik voltak.
Talán porcelánok, karácsonyfadíszek, kis ólomfigurák? Nem
tudom.
Annyi biztos, hogy
csupa használhatatlan, értelmetlen tárgy. Korábbi korszakok
lenyomatai. Ízlelgettem a fura ízüket. Emlékszem az érzésre.
A nagypapának sublótja
volt. Talán három fiókkal. És tele hasonszőrű kincsekkel. De
ezekre már emlékszem. Több értelmet hordoztak a számomra:
Marklin újságok a háború előttről, az első Volkswagen képei,
ólomfigurák, Montblanc-tollak, sosem látott szerszámok.... egy
csoda volt, ha a nagypapa kihúzta a fiókot, és elkezdhettem
kutatni bennük.
Évekkel később aztán
az a kérdés jutott eszembe, hogy vajon a mi korszakunk tárgyai is
ilyen frankónak tűnnek majd egyszer? Vagy ez csak a régi idők
sajátja?
A szocreál évtizedek
holmijait olyan szürkének és érdektelennek láttam. Hol voltak
ezek Ice mama vitrinjétől vagy a nagypapa sublótjától?
Viccesnek tűnt a
kérdés, hogy vajon mikor fogok egy Skoda Octáviát olyan szépnek
látni, mint egy Volkswagent a harmincas évekből?
A helyzet az, hogy erre
ma már egészen pontosan tudom a választ: 1998-ban.
Akkor kaptam az első
Octávia modellt ajándékba, 1:48-as méretarányban. Azóta
kifejezetten a hatvanas évek típusait vadászom. Vessen meg érte,
aki akar, de kifejezetten tetszenek! Egyszerűen szépnek tűnnek...
Valami történhetett
velük időközben.
Mert, mikor édesapám
annak idején vett egy húsz éves Octaviát (mármint egy igazit),
hát kifejezetten rondának láttam. A két esemény között pedig
alig húsz év telt el. Mi lett közben a Skodákkal?
Sokat vizsgálgattam
magamban azt a borzongást, amit a Budapest Retro DVD nézegetése
közben érzek.
Fölfogom, persze, amit
kell: a szürke Budapestet, a híradók demagóg kommentjeit, a
szinte üres kirakatokat, a bennük elárvultan várakozó
konfekcióholmik egyhangúságát, az Astoriánál elvétve elhúzó
autókat, a lepusztult strandok látványát, a füstszűrő nélküli
Kossuthot és Munkást, a megkönnyebbülést, hogy ma már nem ilyen
a világ - de az a borzasztó, hogy a nosztalgiát is érzem.
A dolgok
elnippesedését, emlékművé válását. A vágyat erre az
egykor ismert, elmúlt világra.
Öt évesen csak ezt a
vágyat éreztem a nagypapa fiókjában kutatva. Semmilyen emlék nem
fűzött a harmincas évekhez. Nyilván. Csak a Marklin vasutakat láttam meg
a Mont Blanc tollak csillogó acéltestét. Szerettem símogatni őket, és szagolgatni a
Marklin-újságok lapjait.
Az, hogy mi átélhettünk
egy csomó rendszerváltást, az a sokszor elmondott hátrányokon
kívül 1db kétségtelen előnnyel is járt: talán nekünk
van a legjobb rálátásunk a történelem működésére.
Rajtunk kívül talán
senki sem tapasztalhatta meg egyetlen emberöltő alatt, hogy a Nagy,
Közös Sublótban milyen könnyen és milyen gyakran képesek
cserélődni a dolgok: a beilleszthető jelképek, a fontosnak
gondolt események, sőt, maguk a szereplők és a történetek is.
A mi vitrinünkben
nem sokáig időznek a nippek. (Igaz, ami egyszer kikerült,
bármikor vissza is kerülhet oda. Ami azért szintén egy sajátos
helyzet...)
Az egyetlen biztos pont
maga a vitrin. Hiszen valahová ki kell tudjunk pakolni.
Gerő András
hasonlatát használva: "A nemzeti identitás szimbolikus
világa kicsit olyan, mint a periódusos rendszer.... Megvannak benne
a helyek."
(Gerő András: Képzelt történelem / 57. oldal)
De míg a kémiában
csak jól meghatározott elemek kerülhetnek ezekre a helyekre, a
történelmi emlékezet nem ilyen következetes. Hol ezt pakol ki, hol azt.
A mi vitrinünk bármit képes
befogadni. Szó szerint bármit.
Persze, ilyenkor
mutatkozhat némi ellentmondás a tények és az új sütetű
legendák között (mint ahogy szinte mindig mutatkozik is).
Ám ezek az ellentmondások könnyen feloldhatóak.
Egyszerűen csak át
kell írni hozzájuk a tényeket. És kész. Máris kialakul a rend.
Mi, itt Európa
közepén, sok ilyen átírásnak voltunk már szem- és fültanúi.
Szinte az orrunk előtt
születtek újabb és újabb olvasatai a múltnak. Kozmetikázott
vagy egyenesen kitalált hőstörténetek.
Egy képzelt
történelem.
Vegyünk egy egyszerű
példát (véletlenül pont olyat, amihez a dal szövegének is
köze van....): ellenállónak lenni nálunk (értsd:
Magyarországon) nem volt olyan vonzó foglalatosság, mint mondjuk a
szerbeknél vagy a franciáknál.
Mármint a háború
alatt.
Ám néhány évvel
később - már jócskán benne az új békeidőkben -, a tömegesen
fölbukkanó partizánok alaposan átírták ezt a történelmi
tényt. Rossz nyelvek szerint a hatvanas évek vége felé már több
megbecsült, hős partizán-nyugdíjasunk volt, mint a szerbeknek.
Így utólag.
Ezen, persze, sokan
mosolyogtak akkoriban. Mármint a Nagy, Magyar Partizán-legendán.
Igaz, csak zárt körben, otthon, a csukott ajtó mögött - de
mégiscsak mosolyogtak. Nem volt könnyű eladni ezt a fajta
hőstörténetet nekünk. Hiszen az emberek pontosan tudták XY
partizán éveiről, hogy azalatt épp velük bújkált a pincében,
feszítette föl a zsidó fűszeres kisboltját két hordó
káposztáért, vagy épp önkéntes segítőként sürgőlködött a
nyilasok oldalán. Ezt a partizánosdit egyszerűen képtelenség
volt a nemzeti identitástudat részévé tenni.
Mondhatni, nem jött
be.
Egy ehhez hasonló
legendárium csak akkor tud elkezdeni hatékonyan működni, ha végre
meghalnak, akik átélték.
Ezért aztán egy
múltbéli esemény, személy vagy történet 80-100 év elteltével
válik igazán alkalmassá a legendásításra. Addig
meglehetősen zavaró az élő szemtanúk emlékezete.
'89 még nagyon közel
van. A szocializmust egyelőre nehéz kicsinosítani. Úgy igazán.
Még túl sokan
emlékszünk a megtagadott útlevélkérelmekre, a Szabad Európára,
az öt-hat éves Trabant-várakozásra, a nyugati út, a rágó, az
orkánkabát utáni vágyra, a titokban stencilezett
szamizdat-lapokra, Szolzsenyicinre, a Junoszty tévére, a
Csepel-kerékpárokra, a Május 1. Ruhagyár divatos kollekcióira, a
videomagnóért pult alatt csúsztatott ezresre, a Tanu-ra, a
retro-feeling nélküli Tisza-cipőre, Trapper farmerre,
bambira és a vámosok elől dugdosott húszdollárosokra - igen, még
túl sok a közvetlen emlék. Első kézből származó információink
vannak.
Ez pedig zavaró.
Problémát jelentünk.
És érdekes módon
nemcsak a közelmúlt miatt. A szocializmuson túlmutató
érzékenységre tettünk szert.
Zsigerből érezzük,
hogy a múltunk magasztos sorsfordulói, a sokat emlegetett
történetek és események talán nem pont ott, nem pont akkor, nem
pont azokkal és nem pont úgy estek meg....
Nincs ebben semmi
tiszteletlenség. Szimpla rutin. Egyszerűen csak képessé váltunk
némi pátoszt áldozni a tisztánlátás oltárán.
Milyen szép lenne, ha
nemcsak mi, a legvidámabb barakk lakói látnánk így a világot!
A többiek történelme
ugyanis egy fikarcnyival sem kerekebb a miénknél. Ha ezt állítanák,
nyugodtan legyinthetünk rájuk. Ebben mi vagyunk a szakértők.
A szocializmus esetében
pedig nem is pusztán szakértők vagyunk.
A jelenlétünkben
egyszerűen lehetetlen kifaragni a XX. század második felének az
emlékművét.
Próbálkozunk,
próbálkozunk, de sehogy sem sikerül igazán jól átrendezni azt a
vitrint. Pedig az emberarcú Kádár-rendszertől a gyilkos
diktatúrán át a szolid retro-hullámig (amiben könnyes szemmel
üdvözölhettük gyerekkorunk pléh-játékait, öltözékeit,
zenéit) szinte mindennel próbálkoztunk már! Van, amivel többször
is.
De megkapaszkodni még
egyiknek sem sikerült. Végül mindent ki kellett pakolni.
Igaz, a fiamtól kaptam
karácsonyra egy nagyon korrekt pléh-űrhajót, lendkerekeset, ami,
ha nekimegy a falnak fölágaskodik, lenyitja a lépcsőjét, és
láthatóvá válik a mögé pingált Jurij, aki magányos hősként
tekint le a lépcső tetejéről, és aki Gagarinként örökre a
memóriánkba égett (legalább olyan erővel, mint
Dagobert bácsi Antall József halálálakor félbehagyott története
a nyolcvan után születettek agyába).
És igen,
van, aki direkt ráállt az ilyen játékok forgalmazására
Ez pedig talán
mégiscsak jelent valamit.
Emlékezzetek a szavamra: eljön még az ólompartizán ideje!
Csak ki kell várni...
Védj meg engem önmagamtól
Mondd, kié lehet a múlt és kié itt a jövő?
És mondd, tényleg gyilkos-e, aki csak parancsra lő?
Mondd, miért engeded, hogy magam döntsem el?
Mondd, miért bízol bennem úgy, hogy még a kereszt emléke se fáj?
Mondd, miért adsz esélyt, hiszen rég legyőztél már?
Mondd, miért nem élsz a joggal, ami a győztesnek kijár?
Refr.:
Védj meg engem önmagamtól, védj meg, Uram!
Védj, látod csak újabb vért szül, ha én védem magam!
Ne akarj mást, bennem ne bízz, ne engedj el és ne adj erőt!
Mondd, kié ez a föld, amire ontjuk most a vért?
Mondd, ki dönthette el, hogy én most meghaljak ezért?
Mondd, ki nevelt úgy fiút, hogy majd harcban essen el?
Védj meg engem önmagamtól, védj meg, Uram!
Védj, látod csak újabb vért szül, ha én védem magam!
Ne akarj mást, ne engedj el, ne adj erőt, mert hiába.
Refr.:
Védj meg engem önmagamtól, védj meg, Uram!
Védj, látod csak újabb vért szül, ha én védem magam!
Ne akarj mást, bennem ne bízz, ne engedj el és ne adj erőt!
Már győztünk, Uram, gyönge volt az ellenség;
Még azt sem tudta talán, mi az a nemzeti büszkeség.
Mert még csak járni tanult és épp hogy csak beszélt.
Ez a szöveg
a balkáni háború idején íródott. Olvastam valahol egy
iszonyatos történetet, ami egy valaha volt jugoszláviai utca
lakóiról szólt. Direkt nem mondom meg, melyik egykori
tagköztársaságban történt, mert bármelyikben történhetett
volna.
Az utca lakói
egymás szomszédaiként éltek, uszkve hetven éve. Ki-milyen idős
volt, persze. Átszaladtak egymáshoz cukorért, lisztért, vigyáztak
a gyerekre, adtak a macskának enni, dícsérték a lányt, aki
nemrég még kis szandálban rúgta a port az utca közepén....
Aztán jött
a délszláv háború.
És az egyik
szomszédnak első dolga volt átmenni a kis szandálkáját épp
kinövő, lassan nővé cseperedő lánykához, gyorsan
megerőszakolni, elvágni a kishúgai torkát, és fölégetni az
egész házat. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
Démoni az a
természetesség, ahogy a srebrenicai mészárlást vezénylő
parancsnok egyszerű szavakkal ecsetelte, hogy milyen
körültekintéssel kellett megszervezni mindent, mennyi időnként
kellett cserélni a kivégző osztagokat, mikor kellett átküldeni a
kimerülteket a szemközti kávézóba, és hogy általában egy fél
óra elég volt, hogy felfrissülve folytathassák a dolgot.
Bocsánat,
senkinek az érzékenységét sem akarom megsérteni, de ebben a
dalban Isten csak díszlet.
A szöveg a mindenkori rend, a sima felszín alatt meghúzódó,
brutális, agresszív ösztönökről szól. A rémületről, ami
nyugodtan úrrá lehetne rajtunk amiatt, hogy milyen vékony is ez a
bizonyos felszín.
Találomra
válogattam példákat a Google-on. Ijesztően könnyű ilyesmit
találni....
Srí
Lankán például a tamilok és szingalézek közötti konfliktus
1983 óta nem akar abbamaradni. A konfliktus szó könnyed és
szalonképes megfogalmazása az olyan helyzeteknek, amikor meztelenre
vetkőztetett, hátrakötött kezű áldozatokat lőnek halomra,
gyerekeket csonkítanak meg, falvakat égetnek föl.
Akármilyen
hosszú is lehetne a fenti felsorolás. És ez csak a közelmúlt.
Egy
háború-mentes hatvanhét év átélőinek mindig lehet az a
benyomása, hogy velünk ez nem történhet meg.
Csak úgy mondom:
Los Angelesben egy rendőri túlkapás elég volt,
hogy felhasadjanak a civilizáció erősnek hitt varratai.
Hej élet, mutasd a tenyered (Szerelem...)
Tíz millivolt, vagy annyi sem, ami
át kell fusson az idegrendszeren,
pár membrán picit megremeg -
látod, ez a szerelem....
A fiúk nézik a képeket,
pár villogó pixelt a lányok helyett,
a monitor világít, a rendszer föláll -
máris itt a szerelem....
A lányok kedvesen integetnek
az út mentén, ahol a fiúk sietnek,
de ha mégis megpihennek -
indulhat a szerelem....
Refr.:
Hej, élet, mutasd a tenyered,
kéne végre egy világos üzenet,
hadd lássam, hogy miben hiszel -
ha már egyszer mindent viszel....
A szép nénik férjhez mennek,
a csúnya bácsik meg örvendeznek,
hálából sok pénzt keresnek -
így örök a szerelem....
Az egyszerre csúnya és szegény bácsik
nehezen boldogulnak, ez látszik,
de azt, bizony, be kell látni -
nekik is kell szerelem....
Így aztán a szegény bácsik
fogják a néniket, és berángatják
az autójukba, amiben ülve -
már nekik is jut szerelem....
Refr.:
Hej, élet, mutasd a tenyered,
kéne végre egy világos üzenet,
hadd lássam, hogy miben hiszel -
ha már egyszer mindent viszel....
2009-ben láttam egy alig tíz perces, filmszemlés rövidfilmet.
Az egész dalt ez ihlette.
Sajnos, se a címére, se az alkotók nevére nem emlékszem.
(Elég szép?)
Azért is sajnálom, hogy így van, mert szívesen belinkeltem
volna ide. Ha egyszer rátalálok, ígérem, megteszem.
Taya Geyzirrah
Ravitajnen hajravída
Ravitajnen hajravídajna
Ajjajjajja
Ravitajnen hajravída
Ravitajnen hajravídajna
Geyzirrah, Taya Geyzirrah
Geyzirrah, Taya Geyzirrah
Refr.1
Déja hay
Déja hay
Déjana hay ravída
Hay ravída hay
Vida hay
Rő vida hay
Rő vida hay ravída
Hay ravída hay
Refr.2
Hay jay jayyaj yajja....
Hay jay jayyaj yajja....
Refr.3
Hay jay jayyaj haj yajjayya,
Hay jay jayyaj yajjayajja....
Refr.3
Hay jay jayyaj haj yajjayya,
Hay jay jayyaj yajjayajja....
Refr.2
Hay jay jayyaj yajja....
Refr.4
Déja hay ravida
Déja hay ravida
Déjana hay ravída
Déjana hay ravída
Refr.2
Hay jay jayyaj yajja....
Kínos, nem kínos, de tény: ez a kedvenc dalszövegeim egyike.
Annyira sok rétegű, annyira mélyértelmű, hogy ami ennél is
mélyebben van, azért már tényleg nem érdemes leásni.
Réz Andrással és Káel Csabával együtt csináltuk annakidején a
Skandináv Lottó reklámfilmjeit. Réz András volt természetesen
az ötletgazda, az ő fejéből pattantak ki a skandináv
műlegendárium apró kis gyögyszemei: nem létező ünnepek,
sosemvolt szokások és rítusok. Csaba rendezte a filmeket,
én írtam hozzá a zenét. Zsuzsi pedig énekelt. Ez is a közös
múltunk része. Mármint a CABARET-é. Ezért került fel
bonustrack-ként a CD-re.
És, persze, a legkedvesebb reklámmunkám volt, amit valaha is
csináltam. Köszönet érte mindannyiuknak.
Ja, és egy fontos infó lemaradt: ebben a dalban Varga János,
az East egykori gitárosa játszik. Ahogy régi szólóalbumomon,
a Meeting Point-on és a nemsokáraistenbizonymegjelenőkövetkezőn,
a Welcome to my Brain-en is.